Szófia

-Te már megint hova utazol? - kérdi egy barátom.

-Teljesen mindegy. - felelem - Az utazás a lényeg.

Na jó, az sem elhanyagolható tény, hogy a repjegy 9,98.-eu oda, vissza. Mindig is vonzott a Balkán. Nem szeretem a steril dolgokat. A tökéletes az unalmas. Na itt, mint később kiderült, nem unatkoztam. Szófiában csak olyan nőkkel találkoztam, akikről lerítt, hogy éppen valami vérgőzös éjszaka után vannak, és szűz fiúkákat áldoztak Baál bikaistennek, aki mellesleg a termékenység istene is, engesztelésül a kinézetükért. A férfiak, hogy egyensúlyban maradjanak a nők küllemével, mind fagyiárusnak öltözött, bérgyilkos kinézetű strici, akik csak arra várnak, hogy a legelső sarkon kitépjék a májadat, és a szervkereskedelem tőzsdeindexét az egekig emeljék.

Az első benyomás után jött a való világ. Az emberek hihetetlen kedvesek, barátságosak, segítőkészek, jóindulatúak. Mondjuk ez a nők arculatán mit sem javított. A több mint egymillió lakosú városban nem láttam egyetlen olyan nőt sem, aki megért volna egy ajtócsapkodást, akit egy magazin címoldalán el tudtam volna képzelni. Az egész arculaton ráadásul rontott az a tény, hogy mindenki dohányzik. Az éttermekben is. Mindenki, mindenhol. De...! A hitük nagyon mély. Hétköznap nem találtam olyan templomot, ahol ne imádkozott volna valaki. A legkisebb, legeldugottabb templomban tanúja voltam annak, hogy egy hentesbárd kinézetű rossz arc betér az utcáról, gyújt egy gyertyát, alázattal letérdel, elmormolja az imát és folytatja útját. A zsinagógába és a muszlim mecsetbe csak másodszori nekifutásból tudtam bemenni, mert szertartás volt. Ahogy a Szent György-templomban is. Ez a 4. században épült vöröstéglás rotunda betekintést engedett a vallásgyakorlás olyan intim pillanatába, ahol szinte tapintani lehetett az emberek istenbe vetett hitét.

Ami meglepett, hogy maga a város lassú, nyugodt tempójú, stresszmentes. Akár a balkáni oldalát nézed, ahol az ablakokból muskátlik helyett klíma nő, graffiti graffiti hátán, de kapsz bolgár kaját nyárson, faszénen sütve, akár az európai oldalán, amit csak egy sugárút választ el, de hemzseg a McDonald's, pizza és egyéb migráns üzlet, amitől a város elveszti eredetiségét, és beolvad egy nagy, mindenhol megtalálható masszába. A sok fűszer, illat, aroma után, alig várod, hogy leülj egy kávéra, ami hihetetlenül finom, erős és fekete, nézed a Vitosa-hegyet, ami a város határán már emelkedik, nézed, ahogy árnyék nélküli felhők paplanként rátelepszenek, majd a szikrázó napsugár szétcsap köztük és úgy párolognak el, mint bolgár nők arcáról az arcpakolásként használt kecsketej. A kávé mellé kaptam valamit, ami már nem puding, de még nem csoki. Lágy volt és édes, mint a tavasz illata, ami arra késztet, hogy leszaggasd magadról télikabátodat, és megszabadulj felesleges ruháidtól, mint most azoktól a gondolatoktól, hogy a csokievés a bűn forrása, és csakis vezeklés jár utána.

Nagyon sok a koldus, és a sok koldust nap mint nap ugyanazon a helyen találod, mintha helyjegyet vettek volna, egy nem mindennapi előadás díszpáholyába, ahol a jegyszedő néni és a lecsúszott, meg nem értett művész is egyazon szövegkönyvből próbál színészi babérokra törni. Találkoztam kiszuperált katonával, akinek Tatkuv Brat (apa testvére) harcolt Magyarországon. Még a második világháborúban. Találkoztam a sárkányt legyőző Szent György kultuszával, gondolom, főleg a nős férfiak foglalják imájukba a hőst. Találkoztam egy olyan várossal, ami már kilépett árnyékából. Kívánom nekik, hogy ne felejtsék el múltjukat, ne felejtsék el fűszereiket, ételeiket, a zenét, amit a hegyekben játszottak, amikor tábortűznél a bor vérré vált, a vérből pedig boldogság fakadt.