A bika farka

Granadából Barcelonáig levezetni nagyjából nyolcszáz kilométer. Ha este fél tízre érkezel a benzinkútra, amelyről úgy gondolod, hogy megfelelő hely lesz az alváshoz, akkor még van időd megírni egy éttermi szösszenetet. De ha egy németül beszélő arab lép oda hozzád, és segítséget kér, mert kirabolták, akkor úgy döntesz: mégis inkább keresel egy kempinget. Nagyvárosok mellett ajánlott őrzött környezetben aludni.

Arena

Majd egy következő sztoriban írom le Barcelona útvesztőit, terelőit, lezárásait. Azt is, hogyan kerültem olyan városnegyedbe, ahol a férfiak látványomra elkezdték nyalogatni az ajkukat, és a központi zár a kocsiban önállóan aktiválta magát.

Granada mór negyedének szűk, macskaköves utcájában, ahol a napfényt úgy érzékeltem, mintha narancshéjon keresztül világítana, az éhség tüntetőleg aktiválta magát.

De nem csupán „bekapok valamit” módjára, hanem úgy, ahogy az ember Spanyolországban éhezik meg: gyomorból, lélekből, konyhákból kiszűrődő illatokkal fűszerezve.

Van egy hatodik érzékem a megfelelő éttermek kiválasztására. Igaz, türelem kell hozzá, de a végeredmény mindig néhány plusz kiló a mérlegen. Ezt vizuális gasztronómiai kémkedésnek hívom. Az asztalok ott sorakoznak az utcán, mint öltönyös tanúk egy divatperben. Egy kis paella itt, egy kis jamón kenyérropogással meghintve ott. Ahol a pincérek nemcsak felszolgálnak – nem három hónapos balatoni szezon-gépek –, hanem táncolnak a szervírozás parkettjén. Öreg, kipróbált rókák, akik záráskor, ahogy nyugodjék Batesz pincérkirály barátom mondta volt:„Hölgyeim és uraim, eleget loptunk már mára, záróra. Örömmel várjuk önöket holnap is.”

Mivel kint már nem volt hely, beültem – ahol kevesebb volt az asztal, de több a történelem. Az egyiknél egy tangótáncosnő ült. Magas konty, méltóságteljesen lebegő vállak, és mikor találkozott a tekintetünk, tudtam: a nézésével párbajt lehet nyerni. A másik asztalnál egy idősebb pár ült – a férfi valószínűleg lávát kanalazott, a hölgy elnézően mosolygott köhintései után, és aranygyűrűkkel díszített ujjaival hevesen gesztikulált a férfi felé. A harmadik asztalnál Picasso ült. Gombszemek, csíkos póló, és az a furcsa derű, amit csak azok hordoznak, akik szerint a szem lehet a könyökön is – mellekkel körbebástyázva.

Mivel spanyol tudásom nagyjából annyi, mint egy IKEA-széknek a tánchoz, és most nem volt türelmem étlapot fordítgatni, odanyújtottam a pincérnek az előre lefordított szöveget:„Magyar vagyok, kérem, hozzon nekem valami helyi specialitást, amiben van hús.”

A főpincér büszke, öntudatos férfi volt, tartásán látszott, hogy a polgárháborút valószínűleg tapas-sütögetés közben élte túl, miközben bikákat terelt a lövészárokban. Hangosan felolvasta a kérésemet. Ezt persze mindenki hallotta: a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a házmester, a kisfia és a képkereskedő – énekelné Hobo.

Ekkor jött az üvöltözésbe torkolló véleménycsere. Semmit nem értettem belőle, csak feltételezem, hogy ott és akkor különböző ízek küzdöttek meg értem.

A pincér határozottan kijelentette, mit fog hozni az Ungarezenak.

Erre a tangótáncosnő előrehajolt, és szinte sziszegve, gyöngyház fogai közt préselve a szavakat mondta:– „Cochinillo! Malacot hozz neki, ami úgy omlik szét, mint a férfiak a szemem előtt!”

A lávát szürcsölő úr, feltüzelve az étel és a felesége gesztikulációja által, közbevágott:– „Nem! Fabada asturiana kell neki! Bab, kolbász, hús – együtt fő, összeszokva. Sokkal őszintébb étel.”

Ekkor megszólalt Picasso úr. Lassú, bölcs hangján, ahogy már csak azok beszélnek, akiknek nincs szüksége arra, hogy bármit is bizonyítsanak. Gombszeme szinte világított a félhomályban:– „Rabo de toro. A bika farka. Ha valaki idegen, de nyitott szívvel kér, annak meg kell mutatni Spanyolország lelkét. Lassan fő, kemény hús – benne van minden, amitől mi spanyolok vagyunk.”

A főpincér egyre vörösebb lett, a tangótáncosnő felállt, az asztalra csapott, mintha egy flamencóval akarná bizonyítani az igazát, belemarkolt a kontyába, majd rám mutatott:– „Ez az ember értékeli a látványt! Belenézett a szemembe, megnézte a vállam és a csípőm! Szerinted neki babot kellene adni?”

Egy pillanatra mindenki elnémult. A pincér kihasználta a csendet, felemelte az ujját, mint egy bíró az utolsó menetre:– „Rabo de toro.”És jött.A bika farka.

Az étteremben mindenki végzett már az étellel, de vártak. Rám. Az első harapásra.Egy nagy tányéron érkezett, vastag, sötét szószban, burgonyával, megijesztve egy kevés petrezselyemmel. Az illata, mint egy andalúziai gitárakkord: mély, testes, kissé fájdalmas, de őszinte. Omlós, szaftos hús – olyan, amit nem lehet sietve enni.Miközben ettem, újra találkozott a tekintetem a tangótáncosnőével. A szeme mosolygott. Picasso úr bólintott, a főpincér pedig a pultnál állt karba tett kézzel – olyan arccal, mint aki tudja: ez a vendég még vissza fog térni.

És én... én megértettem valamit Spanyolországból.