Kaunas és Vilnius

A repülés már nem érdekel. Így is, úgy is leszáll a gép, ha meg lezuhan, akkor megint csak már nem érdekel. Amíg fel nem tűnt Kaunas városa a repülőtársaság kínálatában, nem is tudtam a létezéséről. Mint kiderült, hiba volt. Egy gyönyörű, modern város, több száz éves kulturális emlékekkel, gyökerekkel, nem utolsósorban magyar vonatkozásokkal. Litvánia mai fővárosában, Vilniusban alapította Báthory István erdélyi magyar fejedelem Európa egyik legrégebbi egyetemét. Ráadásul feleségül vett egy lengyel királylányt, igaz, nála 10 évvel idősebb volt a hölgy, de már abban az időben is voltak férfiak, akik rájöttek, hogy az érett nőknél nincs jobb. Esti érkezés és vacsorával kezdés. Cipóban vargányaleves húsdarabokkal, de olyan ízes, zamatos, hogy elfelejtem megkérdezni, a limonádémban úszó jégtáblákon miért kergetőznek pingvinek. Itt nem a pingvinhancúron volt a hangsúly, hanem azon, hogy ha kint mínusz három fok van, akkor ne már jeget hozzon a hűs tavaszi szél. Ráadásul a cipó fedelét meg is lehet enni. Jó kis pirított rozskenyér. A város tele van nagy terekkel, nagy sugárutakkal, és tiszta, nagyon tiszta. Még csikk sem hevert sehol hanyatt dőlve, várva az utolsó szippantást valamelyik hajléktalantól. Az alkoholfogyasztásuk izgalmas lehet, mivel este nyolc után nem vásárolhatsz üzletben. Kocsmázni lehet, ha persze helyben fogyasztod. Talán a norvég nép hasonló még, ahol egész héten spórolnak a duhajjal, aztán pénteken homlok koppanásig isznak. Félve megkockáztatom, hogy a magyar ezt minden este végig tudja csinálni!

Reggel kinyílt a világ, és Vilnius vonattal egy óra. Figyelem az embereket. A nők szőkék vagy feketék, de inkább szőkék. Meg szépek és kék szeműek; ha nem, akkor nem szépek, hanem tenyeres-talpas pofonosztók. De ez nem jellemző. A jellemző az orosz utálat. De az nagyon. Tapasztaltam, amikor a piacon egy öreg nénike ránézett az ugyanannál az asztalnál helyet foglaló, falatozni készülő párra, és a fogai közt sziszegve köpte feléjük, hogy "ruszkik". A pár azonnal felállt és távozott. Sőt, az 1956-os magyar forradalom idején, mindenszentek napján, dacolva a saját hazájukat is megszálló szovjet elnyomással, nyíltan támogatták a Magyarországon kitört forradalmat, és ennek emlékére az egyetlen középkorból fennmaradt városkapun, amit Hajnal-kapunak is neveznek, emléktáblát állítottak magyarul és litvánul.

Egész Litvánia sík vidék, amely híres a legmagasabb, 292 méter magas dombjáról, és méltán büszkék rá, mert minden idegennek, aki arra jár, bemutatják. Ez a mi hegyünk, és mi büszkék vagyunk rá. Nekem viszont muszáj volt felmennem az ennél magasabbra épített őrtoronyba, hogy rácsodálkozzak az új- és óvárosra. Talán még meg kell említenem a piacot, ahol helyben füstölték a halat, kínáltak kolbászt káposztával, édes fügét és borostyánt. A borostyán rendkívül népszerű, és mindenhol jelen van. A legenda úgy tartja, hogy élt egy lány a víz alatt, Jüraté, olyan szirén, aki megbabonázza a férfiakat. Mindenki bele is volt zúgva, legfőképp a baltik főisten Perkünas is. Akkoriban még nem volt divat a zlatokopkaság (aranyásás, amit általában a nők végeznek a testük felhasználásával), úgyhogy a lány egy szegény halászlegényt választott magának. Perkünas hatalmas haragra gerjedt, és bosszúból lerombolta a szirén víz alatti palotáját, amelynek darabjaiból lettek a borostyánkövek. Minden borostyánékszer viselésénél jusson eszedbe, hogy a szerelem mennyire határtalan és romboló is tud lenni.