Cinque Terre I.

Olaszország, első nap. Ahogy én látom és láttatom.

Bécs reptér. Reptéééér, lobog a szélben... Fullos a terminál. Mindenki mindenhova utazik. Itthon mindig elégedettséggel szemlélem 15 éves konyhabútoromat és a fürdőszobámat, amiben van egy mosdó, egy kád meg egy zuhanyfülke. Na jó, meg egy mosógép, amely időnként fura hangok mellett magáévá tesz pár ruhadarabot. Tiszta, használható, akkor meg minek legyek rabja a háznak, hogy még ez sincs, meg ez is kéne? Utazásra költeni, maga az utazás, szerintem a gondolatok színes ceruzagyűjteménye. Megrajzolhatod, kiszínezheted való időben álmaidat.

Arra, hogy pár napra bepakoljam az életem, elég egy válltáska.

Hátul ülök a gépen. Minő szerencse. Állítólag itt nagyobb a túlélés esélye becsapódás esetén. Hurrá! Persze azt nem közlik, hogy a becsapódás később éri az utasokat, és élő adásban nézik végig, ahogy az előttük ülő emberek agyveleje véres fasírttá változik, és miközben berobban a motor, gyorslángon odaégeti az ablaküvegre, különböző Jackson Pollock mintázatokat alkotva. A fenyőgyantát a kocsimról nem tudom már egy hónapja eltüntetni, akkor milyen lehet lekaparni az agyvelőt? Ennyit a repülésimádatomról! Még hogy jó hátul ülni?! Volt egy hasonló eset, mikor a Rómeó Vérzik turnébuszát vezettem, a pénzügy meg mindenféle őrség megállított bennünket, és megkérdezték, egyszerre léptük-e át a határt. Mivel a feltett kérdés Tokaj-hegyalján történt, és az üléseken már üresen ásítoztak az aszúk és egyéb illuminációt okozó üvegek, ezért nem is csodálkoztam a hátulról jövő válaszon. Nem kérem szépen, mi hátul ülünk, úgyhogy mi később, és egy mélyről feltörő csuklással pontot tett valamelyik, sokak által kedvelt rocksztárunk a mondat végére.

Visszatérve a repülőre, eljön az a pillanat a startolásnál, amikor mindig belém fagy a sz@r. Talán a sztyuvik szoktak látványukkal kiengesztelni, de most átlagos a felhozatal. Habár van egy csokibaba, valószínű Afrika valamely országából, mosolya villogó, mint nagymamám kezében a kés, mikor elvágta a jérce nyakát. Ahogy elhaladt mellettem, beleszagoltam a levegőbe, de semmi illat nem köszönt vissza. Pedig a négereknek van egy édeskés illatuk, amit ha parfümökkel megfűszereznek, nagyon mély nyomot tud hagyni. Igen, négereknek hívom őket, nem pedig afro amerikaiaknak, ahogy a cigányt cigánynak, a homoszexuálist melegnek és nem buzinak. Mindig az embert nézem, ami a csomagolás mögött van.

Genovába érkezvén a reptéren meg az első botrány. A kocsit, ami a kölcsönzőnél ki lett bérelve, nem adják, mert debetkártyám van, nem pedig... most nem jut eszembe a kártya típusának a neve, de dudorodó betűkkel van írva, és a keresztrejtvényben függőleges 6 betű. Volt egy kis ordibálás, de túl sok az egyenruhás körülöttem, úgyhogy inkább a megoldás a megoldás. Szemben is van egy autókölcsönző. Tökéletes olasz nyelvtudásomat megvillantom a Google Fordítóban. Semmi akadályát nem látja Cézárok ivadéka, hogy nekem autót kölcsönözzön. Kérdi, milyet? Mondom, lepj meg, de azért a betervezett útirányra való tekintettel kicsit kérek, hogy elférjek a sziklaszorosokban.

Az olaszok vezetési stílusa, összehasonlítva a skandináv vagy germán vezetési szokásokkal, enyhén tolakodó és módfelett provokatív. De... Én a 63-on nevelkedtem, és már akkor tiltott gyorsulási versenyeken vettem részt, mikor a Via Appiát még csak tervezték a pun háborúk idején. Gyengébbek kedvéért, az nagyon régen volt.

Az utak. A tengerparti utak. Gyorsak, érthetően kitáblázva, és mindenhol vannak. Valamikor Hannibál nekiindult elefántjaival a hegyeken keresztül, hogy leigázza Rómát. Az unokája, meg annak az unokája, meg az unoka unokájának a dédunokája meg lekoppintotta az ötletet, aztán van nekik. Autópályájuk mindenhol. Vagy a hegy felett, vagy a hegy alatt. A szállásig, ami 100 km-re van, 47 alagút lett megszámolva. Kell út? Kell! Könnyebb lesz? Könnyebb lett. Híd, alagút, híd, alagút. Itt meg 50 km-t nem tudnak leaszfaltozni, hogy eljussak autópályán Komáromig, mert ott vannak a világ legjobb seggű fotómodelljei.

Genovában betérek az első templomba, és rögtön egy Rubens festmény omlik rám. Azért tudott az öreg. Neki megbocsájtom ezt a festményt, ahol a kis Jézust lefogják, és a zsidó rabbi körbemetéli. Ugye, Rubens volt az a festő, aki az Instagram meg a Face előtt a dagadt csajokat úgy festette le, hogy a képek láttán rohantál az első tavernába, és kirendelted a csülköt tormával meg barna kenyérrel, hogy te is magadévá tedd a teremtő által is támogatott testalkatot.

Nézelődés van, meg fagyi van, amarhadefinom fagyi, meg az egyáltalán nem giccses tengerpart. Vacsira tengeri fekete sügér.

Holnap pedig jön Cinque Terre, az Öt falu, meg a Ligur-tengerpart világa.