Bergamo

Bergamo, a felfedezett ékszerdoboz. A terv. Spagetti, kávé, fagyi és pár pillanat, ami remélhetőleg emlékké válik. Csak egy éjszaka. Csak egy éjszaka ismét egy kis olasz városban. Általában, ha az együtt töltött éjszakák sora megsokszorozódik, akkor bizonyos vonzalom alakul ki, kötődés, rajongás. Sokáig nem szerettem az olasz népet, számomra túl harsányak voltak, önimádók, és a poroszos precizitást sem róluk mintázták. Egy ideje viszont Caligula és Néró leszármazottjai megtapasztalhatták azt, milyen, mikor lángoló elmém fénye közelébe kerülnek. Másrészt, míg a környezetemben mindenki megpróbálja megfogalmazni, miért is olyan kurva szar az élet, addig ott Paolo tárt karokkal fogad, megmutatja a szobát és ajánlja a sarki éttermet, ahol kitűnő a hal, és mellesleg az unokatesóé. Paolo tudja, hogy a dolce vita egy életforma, amit ha nem követsz, jön a Mamma és bedarál a spagettibe. Giuseppe éttermében látványkonyha. A szakácsok a harmincas évek szesztilalma idején futó amerikai maffiózók arcát vették mintaképül; kötényben, feltűrt ingujjban és nyakig lisztesen puhítottak tésztát, vagyis úgy csapták oda a vasalódeszkához, hogy a liszt kis bárányfelhőket alkotva békésen lebegett a szószos tálak felett. Séta van, sült gesztenye és fényfürdő.

A skandináv és a japán építészet a maga egyszerűségével és minimalizmusával arra ösztönöz, hogy magadba szállj és felszínre hozd rejtett értékeidet, gondolataidat. Az olasz építészet teljesen más. A kis utcákban, épületekben való séta olyan, mint mikor a nagyi eléd rakja a farsangi fánkot, és megkérdi, mennyi porcukrot hintsen még rá. Valószínű, az olaszoknak is megvannak a maguk gondjai, de olyan környezettel veszik magukat körbe, hogy probléma nélkül félre tudják tenni, hiszen mi sem fontosabb, mint egy kis teraszon meginni egy kávét, rámosolyogni egy donnára, és ordibálni egy jót a feleségeddel abból a célból, hogy nincs jobb a békülős szexnél. (De van!)

Betérek abba a fagyizóba, ahol a legenda szerint feltalálták a stracciatellát. Benn mellbevágó zsivaj fogad. Mindenki egyszerre akar fagyizni, kávézni és a vasárnapi misén elhangzott evangéliumot, Francesca és Maria frizurájával együtt megbeszélni. Mutogatással kísérve.

Olasz fagyi, olasz kávé, olasz pizza. Receptek apáról fiúra. Ötszáz éve Caravaggio miközben festett, pizzát majszolt, kétszáz éve Donizetti, vagy akár száz éve János pápa kávézás közben ugyanazokat az ízeket élvezte, mint mi. Ebben a városban és talán ezen a téren, ahol épp állok. Hagyomány, érték.

Az óváros felé sétálva egy rajzolóra lettem figyelmes. Nagyon lazán, szinte légies könnyedséggel vezette a ceruzáját a papíron. Elámultam, ahogy a vonalak a káoszban összefonódtak, és létrejött a pillanat varázsa. Önként és dalolva kibukott belőlem, hogy milyen szép, mennyire egyszerű, mégis csodálatos. A művész pedig magyarul megköszönte, jó napot kívánt és dedikálta nekem a rajzot.

Santa Maria Maggiore-templom. Hát nem lehet rá mondani, hogy összecsapták volna. Olyan fényorgiát kapok, már ha lehet megszentelt földön orgiáról beszélni, hogy szinte hallom, ahogy csattan a napsugár a falon. A templom eléri célját. Egy porszemnek érzed magad, ahogy a templom, mint világegyetem körbeölel, és azt a mértéktelen tudást, ami csakis isteni eredetű lehet, bemutatja és átnyújtja. Csak meg kell hallgatnod.