Kanári-szigetek II.

Kanári-szigetek második nap. Borotvától a kihajózásig.

Borotválkoznék, és nincs mivel. Mint tudjuk, egy úriember nem a társaságnak, hanem önmagának borotválkozik. Otthon maradt. A borotva. Szeretem a sima bőrállapotot. Miután arcszesszel áztattam, az illatos lesz, puha, ajakérintést igénylő és fogadó. Elsősegélyként kapok rózsaszín borotvát, azt az egyszer használatosat. Nyakamhoz érintve átvillan az agyamon, hogy most egy borotvakarriernek vetek véget, hiszen milyen titkos helyekre, mások által irigylésre méltó ívekre tehette volna rá hideg acélpengéjét, én pedig a hiúságom ápolása okából ennek most véget vetek.

Reggeli kávé, tavaszillatban. Érzem, hogy virágzik az akác, vagy valami hasonló fa, ami édes, fűszeres illattal tölti be a levegőt. Fura, ahogy őszből a tavaszba érkezem, mellőzve a telet, a szürkeséget és a színek hiányát. Behajózás, sorban állás, a nagy sárga bőrönd leadása, amellyel később találkozom. Többedmagával lett ketrecbe zárva. Biztos rosszalkodott, ezért nem is csodálnám, hogy ketrecharcost nevelnek belőle. A hajó nagy, nagyon nagy. Nagyjából 3500 embert nyel el, utasostól, szakácsostól, kapitányostól és Costa Rica-i takarítónőstől, aki olyan mosolyt villant, hogy a jéghegyek olvadásnak indulnak. Mire a kabinhoz érek, már a kilincsen vár a névre szóló kártya, ami nemcsak a kabinba való belépést biztosítja, hanem egyben fizetőeszköz, riadó esetén leellenőrzendő tárgyi eset.

Mindig is szerettem az operákat, főleg a fülbemászó slágerekkel, ahol miután leszúrták a hősnőt, a lépcsőbe kapaszkodva még elénekli, mennyire szerette kedvesét, a holdfényt és a sajtos makarónit. A hajó neve is Opera, és az egyes emeletek is eme zenei ízlést követve lettek elnevezve. A szoba várakozáson felüli csúcsragadozó, minden igényt kielégít. Azaz van egy aprócska hiba, amitől én máglyahalálra ítélném ama személyt, aki bevezette a kétszemélyes takarót. Önzőségem alvásban kikezdhetetlen. Nem osztozkodom. Ha kell, a csokimat megosztom, még talán a kávémba is engedem, hogy beleszagolj, de takaró csak egy van, egy és oszthatatlan, és az az enyém.

Carlos, a szobához kirendelt steward, széles mosollyal fogadja az 5 eurós csúsztatást, és pillanatokon belül több takaróval is érkezik. Egyszemélyes, kétszemélyes, és ha bármi kell, hívjuk csak Carlost, ajánlja magát. Séta a hajón, a taton, a napozóágyak mellett, amelyek még nélkülözik az előre elhelyezett törölközők társaságát. Próbariadó. Nem hiszek neki. Nem hiszem el, hogy 2700 ember végigcsinálja. Lázadok a kell, a muszáj ellen. Annyi a dolog, hogy a kabinban levetítik mindenkinek egy időben, süllyedés esetén mi a teendő. Az elmélet amúgy tetszik. Csak semmi pánik. Fogod magad, odaballagsz a kijelölt helyre, ahol már várnak rád, és szépen beszállsz egy mentőcsónakba, de előtte még lecsippantják a beszállókártyádat, hogy jogos vagy-e a megmenekülésre. Hogyan érték el 2700 embernél, hogy mindenki végigcsinálta a gyakorlatot?

A mozi egyszerű. Addig nem nyitott ki semmilyen bár, kávézó a hajón, míg mindenki meg nem tudta, hogy meg fog menekülni. A vacsorát végigdohogom. A dohogás az olyan, amikor még nem morogsz, de már nem vagy kedves. 18.30-kor ültünk vacsoraasztalhoz. Leves érkezése ötven perc múlva. A pincérek bárhonnan a világból, Európát kivéve. A kikötő elhagyása az éj leple alatt olyan csendben, észrevétlenül történik, mint mikor az ágyban a férfi kicsusszan a nő még ölelő karjai közül, és leereszkedik az esőcsatornán, mert lassan megjön a férj. Éjszaka az óceánon, a reggel Las Palmas de Gran Canarian ér.